Negyven éve épült a berlini fal

Tizenkét évvel ezelőtt lerombolták, de a megosztottsággal, a zűrzavarral a fejekben tovább létezik

NOL – Hárs Péter   – 2001. augusztus 13.

Negyven éve, 1961. augusztus 13-án láttak hozzá a keletnémet hatóságok a berlini fal megépítéséhez. A cinikusan „antifasiszta védőfalnak" nevezett építmény nem érte meg harmincadik születésnapját, 1989 novemberében a pánikba esett keletnémet vezetés megnyitotta az átjárókat. Pezsgővel, száz márka üdvözlőpénzzel várták odaát a falon félve átlépő keletnémeteket. A betonelemekből épített monstrum azóta szinte nyomtalanul eltűnt. Az előítéletek, a fejekben lévő falak azonban még állnak.

Amikor először mentem át Nyugat-Berlinbe, a farkaskutyák vicsorogtak, az őrök üvöltöztek. Apám szegény, nagyon megijedt. Idegességében tett egy rossz mozdulatot, mire a velünk szemben, szétvetett lábbal álló, csukaszürke egyenruhás keletnémet katona fenyegetően felemelte automata fegyverét. Éles sípszó hangzott fel, mire az addig a kordon mögött várakozó tömeg megrohamozta a vagonokat. Mi is felkapaszkodtunk. A vonat megmozdult. Sikoltottak a sínek, nagy ívben jobbra, majd balra fordultunk. A szívszorítóan szürke fal, a szögesdrót, a Brandenburgi kapu, a fegyveresek, a kutyák, a nyomasztó élmények odaát maradtak. A kupéban az útitársak megkönynyebbülten felsóhajtottak. Átértünk Nyugat-Berlinbe. 1984. április 18-át írtunk.

Több mint nyolc évvel később láttam viszont a két Berlint elválasztó határátkelőhelyet, a működő fallal való első és utolsó találkozásom színhelyét a Friedrichstrassénál. Akkor már a szabad Berlinben, amelyben a Friedrichstrasse egyike lett a város keleti és nyugati része között közlekedő helyi vonat, az S-Bahn megállóinak. Az egykori határellenőrző épületet egyfajta bizarr emlékhelyként megtartották. Tränenpalastnak, a Könynyek Palotájának nevezték el, arra a temérdek könnyre emlékezve, amelyet a szeretteiktől búcsúzók ejthettek, elhagyván az akkori NDK-t és a falat.

A Holdról is látszott

A falról mint a világtörténelemben egyedülálló építményről lehetett beszélni, amely, akárcsak a kínai nagy fal a Szung-, Ming-, Csing-dinasztiák császárait, egy zárt, totalitárius rendszert „védett" a külvilágtól. A berlini fal (száz méter széles halálsávjával), akárcsak kínai elődje, mondják, szabad szemmel is látható volt a Holdról. Íme a rövid előtörténet.

Még javában folyik a második világháború, amikor Londonban 1944 szeptemberében a Hitler-ellenes koalíció három nagy ereje, a Szovjetunió, Nagy-Britannia és az Egyesült Államok megállapodnak Berlin és Németország háború utáni felosztásáról. A londoni jegyzőkönyv lesz az alapja a hitleri hordák feltétel nélküli megadása (1945. május 8.) után bevezetett megszállási övezeteknek (amelyeket később a koalíciót segítő londoni francia emigráns kormány, az ellenállás érdemeit elismerendő, háromról négyre gyarapítanak). 1946. december negyedikén a szovjet hatóságok lezárják megszállási övezetük, a későbbi NDK határait. Három nehéz esztendő következik: keleten nélkülözés és üldöztetés, nyugaton konszolidálódó gazdaság.

A negyvenes évek végén a Szovjetunió blokádot léptet életbe, lezárja a Nyugat-Berlint a külvilággal összekötő utakat, vasutakat, megkísérli megfojtani a város három nyugati zónáját. Az amerikaiak, britek, franciák légihidat létesítenek. Nyugat-Berlinnek a krumplitól a szénig mindent repülők, a híres „mazsolabombázók" szállítanak. A szovjet blokád kudarcot vall. 1949-ben nyugaton a három zónából megalakul az NSZK, keleten a szovjet megszállási övezetből az NDK.

A rossz gazdasági helyzet, a politikai megtorlások miatt keletről embertömegek áramlanak nyugatra, emiatt az NDK hatóságai 1952-ben lezárják a zónahatárokat az NSZK és Nyugat-Berlin felé. A Nyugat és a Szovjetunió egymással versengve fegyverkezik. Az ötvenes évek végére Moszkva már úgy érzi, rakétái révén erőfölényre tesz szert a Nyugattal szemben. Nyikita Hruscsov 1958 novemberében ultimátumot intéz a Nyugathoz: a három megszálló hatalom csapatainak Nyugat-Berlinből való kivonását, Berlin „szabad várossá" nyilvánítását követeli.

Walter Ulbricht keletnémet pártvezető 1961 júniusában még tagadja, hogy „elzárnák" Nyugat-Berlint, ám két hónappal később, augusztus 13-án NDK-s rohamosztagok jelennek meg a kelet-berlini zónahatárokon, szögesdrótakadályokat, a páncélosok mozgását akadályozó, sínekből hegesztett spanyollovasokat, útakadályokat állítanak fel. Tíz nappal később minden forgalom megszűnik Berlin két fele között, csak a szövetségesek járműveit engedik át. Augusztus 24-én a határőrök golyói megölik a készülő falon, a Spree folyó vizén át menekülni próbáló első keletnémetet, egy 24 éves fiatalembert. Gyilkosát 1997-ben másfél év felfüggesztett börtönre ítélik.

A falat egyre tökéletesítik. A kezdeti téglafalat két és fél tonnás betonelemekből összeillesztett, a tetején a kapaszkodók ellen széles csővel védett, többembernyi magasságú fallal váltják fel. Műszaki zárat, a többi között őzsöréttel működő automata puskát, nagyfeszültségű villamos árammal telített szögesdrótot, különféle jelzőkészülékeket, száz méter széles halálsávot állítanak fel, amelyben felszólítás nélkül lőnek. Megépül egy második, belső fal is, úgyhogy a fal tulajdonképpen egy több mint száz méter széles, műszaki akadályokkal megtűzdelt zónává szélesedik. Megszigorítják Kelet-Berlin felől a fal megközelítését, a határ menti részekre csak engedéllyel lehet belépni. A határon lévő házakat kiürítik. A Bernauer Strassénál lévő templomot, amely zavarja a keletnémet mesterlövészeket, felrobbantják.

- Ich bin ein Berliner – Berlini vagyok – mondja a lelkesen ünneplő nyugat-berlinieknek 1963-ban a frontvárosban demonstratív látogatást tevő John Kennedy. A nukleáris fegyverhordozók terén kialakuló egyensúly magabiztosabbá teszi Washingtont Moszkvával szemben, Kennedy elnöktől a nyomásgyakorlást, a Kelet-Berlin határain életbe léptetett szigorú korlátozó rendelkezések enyhítését várják a nyugat-berliniek. Nem eredmény nélkül, az immár „légmentesen" elválasztott két városrész között lassan megindul a forgalom. 1963 decemberében megkötik a Passierschein- (látogatójegy) megállapodást, ami szerint a nyugat-berliniek, ha nyomós indokuk van (családi ügyek), átmehetnek keletre. Az NDK polgáraira ez nem vonatkozik.

Emiatt mit ki nem találnak a menekülni akaró keletnémetek... Néhányan egy házilag összeeszkábált léggömbbel emelkednek fel, és a rossz időben, éjszaka, kijátszva a szovjet és keletnémet harci helikoptereket, sikerül eljutniuk Nyugat-Németországba. Mások a föld alatt próbálkoznak, alagutakat ásnak. Nyugat-Berlinben lelkes egyetemisták lyukakat vájnak a fal alá. (Persze nemcsak ők, a CIA is, de az másra kellett.) Kelet-Berlinből sok százan menekülhetnek el a titkos járatokon. Vannak, akik maguk készítette légzőkészülékkel, a Spree folyó vizébe süllyesztett akadályokkal dacolva úszva menekülnek. Jó néhány embernek sikerül nyugatra szöknie a különlegesen átalakított autók rejtekhelyein kucorogva.

Kelet-Németországban viszont megtiltják mindazon eszközök bolti árusítását, amelyek felhasználhatók szökésre. Így tilos a könnyűbúvár-felszerelések, a szörfök adásvétele. Nyugaton vannak, akik pénzkereseti forrásnak tekintik az embercsempészetet, és jó pénzért hozzák át a keleti rokonokat. Az NDK-rezsim egyre szigorúbb korlátozásokkal próbál gátat vetni a szökéseknek, amelyek révén érzékeny veszteség éri gazdaságát. Orvosok, egyetemet végzett szakemberek távoznak nyugatra. Csak a fal megépítéséig, 1961-ig az NDK lakosságának több mint egyötöde, hárommillió ember fordít hátat az országnak.

Pedig az NDK, a szocialista kirakatállam kivételezett helyzetben van. A Szovjetunió, a KGST tömi áruval, kedvezményes szerződéseket kap. A belnémet kapcsolatok viszonylagos normalizálódását követően, a hetvenes évektől a keletnémet állam gyakorlatilag a Közös Piac tagja lesz: a két Németország között nincsenek vámhatárok, az NSZK jóvoltából a keleti árucikkek után nem fizetnek vámot. 1972-ben aláírják az alapszerződést, amely önálló államnak ismeri el az NDK-t, ám nyugaton még évtizedekig a konzervatív sajtó idézőjelbe téve írja le a Német Demokratikus Köztársaság nevét. Willy Brandt keleti politikája, az enyhülés sokat segít az NDK-nak (az NSZK-nak is, amelyből ekkor válik végleg európai nagyhatalom). Berlin azonban hajthatatlan, a Walter Ulbricht helyét átvevő Erich Honecker még talán elődjénél is merevebben, dogmatikusabban vezeti az országot. A hetvenes évek közepén tovább szigorítják a fal-rezsimet, a menekülők esélyei romlanak, ez azonban nem riasztja vissza a kétségbeesett embereket a szökés megkísérlésétől.

239 halott

Az NDK-ban a masszív külső támogatás ellenére egyre romlik a gazdasági helyzet, a reformer szakembereket elnyomják, a tehetségtelen párttitkárok vezette ipar, a merev gazdaságirányítási rendszer a tönk szélére sodorja az országot. Megjelenik Udo Lindenberg nyugatnémet énekes a Chattanooga Chow-chow dallamára gyilkos szatírával megírt dala, a Sonderzug nach Pankow (Különvonat Pankowba, ahogy a nyugatiak Kelet-Berlint nevezték). A dalocska klipjében pöfög a vonat Kelet-Berlin irányába, és egy banánnal megrakott tehervagont is vontat. 1989-ben, amikor a nép már utcai tüntetéseken tiltakozik, a kelet-berlini asszonyok azt kiáltozzák: Erich, adj banánt a gyerekeinknek! A vezetés láthatóan tudomást sem vesz a változásokról, a gorbacsovi új gondolkodásmódról, a peresztrojkáról. 1989 októberében a keletnémet pártvezetők még a szabadságért tüntetők közé lövetést fontolgatják. A fal történetének a vége ugyanolyan groteszk, mint az eleje. 1989 szeptemberében a magyar vezetés döntése megnyitja az utat a keletnémet polgárok nyugatra távozása előtt. A kelet-berlini hatalom eközben még mindig a rezsim konszolidálásán töri a fejét, nem veszi észre, ahogy kiszalad a lába alól a talaj. 1989. november 9-én a politbüro egyik tagja, Günter Schabowski félreérthető választ ad egy sajtóértekezleten, amit a polgárok a határok, a fal megnyitásaként értelmeznek. Tömegek indulnak a berlini átkelőhelyek irányába.

Az NDK területén állomásozó háromszázezer szovjet katona a laktanyákban marad, noha a keletnémet pártvezetők kétségbeesett segélyhívásokat adnak le. A megzavarodott határőrök végül is felnyitják a sorompókat, szabad az út nyugatra. Ezzel a falnak végleg befellegzik. A mérleg: sok milliárd márkás pénzfecsérlésen kívül összesen 239 halott, akik az NDK-határőrök golyóitól véreztek el. Az utolsót, egy Chris Geoffroy nevű pincérfiút 1989 tavaszán terítik le.

Tizenegy évvel a rendszerváltás után azonban a kelet-berliniek jelentős hányada még mindig másodosztályú állampolgárnak érzi magát. Nem teljesen alaptalanul. Úgy csöppentek bele a szabadságba, a piacgazdaságba, mint Pilátus a krédóba. A legtöbb keletnémet vállalatnál a nagyfőnök még mindig nyugati, „Wessi". Ez emberileg akkor is bántó, ha tudják, a döntés szakmailag legtöbbször megalapozott. Nyugat-Németország a világtörténelem legnagyobb újjáépítési akciójával sietett a fal leomlása utáni maradvány-NDK megsegítésére. Mintegy nyolcszázmilliárd dollár (a Nyugat-Európát a háború után talpra állító Marshall-segély mai dollárra átszámított öszszegének legalább a hatszorosa) áramlott az „új tartományokba", ahogy a beolvasztott NDK-t ma nevezik. A keleti országrész fejlődése mégis lassul. 1996 óta ismét nő a szakadék a prosperáló Nyugat-Németország és az alig-alig mozduló Kelet-Németország között. A munkanélküliség keleten a nyugati szint több mint kétszerese, a fiatalok nyugatra vándorolnak. Akik maradnak, a vesztesek, a képzetlenek, a reményt vesztettek – a szélsőséges mozgalmak emberanyaga.

Berlinben az integráció problémái élesebben vetődnek fel, mint másutt, keleten. A CDU pénzügyi botránya miatt idén tavasszal megbukott, zömmel nyugat-berliniekből álló városvezetést őszszel felválthatja egy erős baloldali blokk. Gregor Gysinek, a keletnémet állampárt utódja, a PDS jelöltjének, az egyik legtehetségesebb német politikusnak komoly esélyei vannak a főpolgármesteri székre. Róla mondja a konzervatív történész, Arnulf Baring: Ő az az ember, aki képes lenne egyetlen rothadt almára alapozva virágzó gyümölcsboltot nyitni...

- Van-e (erkölcsi) alapja a hatalomra a városban annak a pártnak, amelynek elődje fallal kerítette körül, valósággal befalazta Kelet-Berlint? – teszi fel a kérdést a Die Zeitben Robert Leicht. Elegendő-e, megfelelő-e a PDS-től követelt bűnbánat, a fal építésének elítélése, amikor nem magáról a falról, hanem az egész rendszerről, az NDK-ról, a keletnémet „szocializmusról" volt szó? – folytatja Leicht. Nem a fal minden bajok forrása, az csak kifejeződése, eszköze volt a totalitárius kommunista rendszernek. Azok, akik most a PDS-től makacsul követelik a fal miatti bocsánatkérést (az SPD), csak azért ragaszkodnak ehhez, hogy jövőbeli politikai partnerük látványosan meakulpázzon – mielőtt egy ágyba fekszenek vele...

Rudolf Augstein, egy másik neves publicista szerint a fal építésének háborús bűncselekménnyé minősítése, a követelés, hogy Gysiék kérjenek bocsánatot, nem más, mint a Nyugat kettős mércéjének a megnyilvánulása. – Ezzel szemben Nagaszaki atombombával való elpusztítása (miután Hirosimát már lerombolták) háborús bűncselekmény – erről meg vagyok győződve.

A keletnémet polgárjogi vezetők, az egykori engedetlenségi mozgalom kulcsemberei gyanakvással figyelik a PDS berlini nyomulását. Baerbel Bohley, az egyik legtekintélyesebb polgárjogi harcos szerint Gysi „a nemzet gumimacija", akinek egyetlen szavát sem hiszi. Szerinte, ha a fal még állna, Gysi lelkesen szolgálná az állampártot.

Van, aki újra felépítené

Mint Peter Schneider, a nyugat-berlini FU egyetem '68-as vezéralakja Az ígéret című filmjében jelezte, az értelmiség, a nyugatnémet '68-as generáció hatalmon lévő tagjai is tépelődnek. Miért nem segítették jobban keleti testvéreiket? Miért Vietnamot és Chilét támogatták '68 Prágája és Kelet-Berlin helyett? Miért voltak fontosabbak a chileiek emberi jogai, mint a keletnémetekéi? Miért hagyták, hogy a jobboldal kisajátítsa az NDK kritikáját? – teszi fel a kérdéseket a kritikus, Christian Walther a film kapcsán.

És természetesen a falkörképhez tartoznak a „vissza nekünk az NDK-t" mozgalom nyugdíjas aktivistái, akik azért lobbiznak, hogy építsék újra fel a falat, és 2001. október 7-én kiáltsák ki ismét a Német Demokratikus Köztársaságot. Honlapjukon (www.geocities. com/ossiland), amelyen a vidám Honecker integet, aláírásokat gyűjtenek az NDK újjáélesztéséről tartandó népszavazáshoz.

Összenőtt-e mostanra a fallal elválasztott két Berlin? A válasz egyértelmű: nem. Kelet-Berlin nemcsak külsőleg, az elhagyott panelházak (jelentős részüket nyugatnémet pénzen felújították), a helyenként még kátyús mellékutak, a sivár lakótelepek miatt különbözik Nyugat-Berlintől. A két városrész közti közlekedés még mindig körülményes. Mások az emberek, másképpen öltözködnek, másképp hordják a hajukat, másképp viselkednek, másképp gondolkodnak, más pártokra szavaznak. Keleten a sértődöttség, a fiataloknál sokszor agresszív magatartásba torkolló kisebbrendűségi komplexus, nyugaton a keletiek viselkedése iránti értetlenség, némelykor a „Wessi-gőg" okoz gondot. Az igazi fal betonmaradványai szinte nyomtalanul eltűntek, ám a képzeletbeli falak a fejekben továbbra is léteznek.

Berlin, 2001. augusztus 12.