Név nem fontos
2003.11.06

Beszélgetés Tar Sándorral, Pulán a (Nem) Mindennapi irodalmunk sorozat keretében. Kérdezett: Nagy Gabriella

A pulai beszélgetéssorozat utolsó darabja, amelyben Tar Sándor arra a kérdésre, hogy mit jelent számára az írás, a következőt válaszolta: "Nem különösebben fontos, időtöltés, elfoglaltság. Nem tudnék mit csinálni egész nap, ha nem lenne, mert most már gyárban sem dolgozom, van egy kertem, oda néha kijárok délelőtt kertészkedni. Valahogy most ebben próbálom kiélni magam. Valamit vesztett a vonzerejéből, mióta kipattant az 'ügy', mert nekem az irodalom és ez az ügy együtt jelentkezett, mindig együtt van."

Hogyan lesz egy gyári munkásból, egy fegyver-, lőszer- és robbanóanyag-technikusból - merthogy tudtommal ez az eredeti szakmája, amelyet a debreceni Medicornál kamatoztatott - író?

Könnyű lenne azt mondani, hogy kényszerből, muszáj volt, mert '92-ben elbocsátottak a gyárból. Ha ez nem történt volna, talán még most is ott dolgoznék. Amellett írtam verset, könyveim is jelentek meg, miközben ott dolgoztam. Hiszen technikus vagyok, gépész, ez a szakmám, és szerettem is. Míg fel nem találták a Tar Sándor nélküli műszergyártást, és vagy háromszázad magammal elküldtek. Én azóta hivatalosan munkanélküli vagyok, nem is tudom, mi, mert ugyanakkor írással is foglalkozom, ebből élek. Betöltöttem a hatvankettedik évem. Levelező nyugdíjasnak is mondhatnám magamat, de egy fillért nem kaptam még, április 5-e óta állandóan találok egy levelet a nyugdíjintézettől, hogy még mit kell pótolni hozzá. Az írással egyébként továbbra is foglalkoztam, ez nálam ott kezdődött, hogy sokat olvastam. Falun nőttem fel, és az egyetlen szórakozási lehetőség az olvasás volt. Megfigyelhető, másokon is észrevettem azóta, hogy sokat azok olvasnak - nem azok, akik írók akarnak lenni -, akik valamilyen módon elvágyódnak abból a környezetből, ahol nem érzik jól magukat. Hát én elvágyódtam onnan, mert nem éltünk valami rózsás életet. Az akkori körülmények között, a Rákosi-rendszerben, az utána következő időkben egy parasztcsaládnak nem volt esélye, nem volt semmink, hogy úgy mondjam, éppen hogy megéltünk.

A hetvenes években már verseket publikált, és megnyerte a Mozgó Világ szociográfia-pályázatát...

Igen, akkor az NDK-ból küldtem néhány verset az Alföld szerkesztőségébe, Debrecenbe, amelyek közül néhány meg is jelent a májusi számban 1970-ben, aztán később rájöttem, hogy mások jobb verseket írnak, mint én, és abbahagytam, mondhatnám úgy, hogy kinőttem. 1976-ban hirdették meg a Mozgó Világ szociográfiapályázatát, amelyről mint műfajról én úgy szólván semmit nem tudtam. Most sem biztos, hogy tisztában vagyok teljesen a mibenlétével, de olvastam Végh Antalt, az annak idején megjelent novelláskönyveket (Pünkösdi Árpád stb.), és azt gondoltam, hogy fog ez menni. És ment, olyannyira, hogy az első díjat elhoztam. Így kezdődött a prózaírói pályafutásom. Azóta több-kevesebb sikerrel, lendülettel írok, dolgozom.

A maga bátorsága sok bonyodalmat okozott az életében, egyrészt elhozta az első díjat, de a Mozgó Világ nem publikálta ezt a szöveget...

Az NDK-ban dolgozó vendégmunkások életmódját próbáltam megörökíteni, és valóban betiltották. A debreceni nyomdában nyomták annak idején a régi Mozgó Világot, és a nyomdából küldték el, mert a nyomdának is van cenzora. Addig eljutott, aztán az lett a sorsa a továbbiakban, hogy elkerült az ős-szamizdatba, az első földalatti illegális folyóiratba, a Profilba. Azáltal, hogy a rossz hír is hír, ha valakinek betiltják az írását, az hír és szenzáció: felfigyelt rám az Élet és Irodalomból Száraz György szerkesztő (már meghalt szegény), és a novellaírásra ösztönzött. Azóta jobbára novellákat írok, három regényt is sikerült időközben kipréselni magamból: A Minden messze van, A mi utcánk és a Szürke galamb címűeket. A mi utcánk novellafüzérnek is nevezhető. A Minden messze van (kevésbé ismert) szintén egy pályázatra készült, azt nem nyertem meg kivételesen. Görgey Gábor megelőzött, de megjelent az is, és ha minden igaz, filmet csinálnak belőle.

Novellákat írt, könyvei jelentek meg, de közben még a gyárban dolgozott. Már hallottuk, mit szóltak ehhez akkor a munkatársai, de hogyan fogadták később? Ma mit gondolnak Önről?

Különbözőképpen fogadták, én mélységesen titkoltam. Aztán úgy vettem, ez valami betegség egy ilyen közegben, tudom, hogy mit gondolnak az ilyen emberekről a többiek. De sajnos kiderül előbb-utóbb. Annyira elszemtelenedetem, hogy saját nevükön neveztem a műhelyben, ahol dolgoztam, a munkatársaimat. Az Élet és Irodalomban jelent meg a Vízipók című novella annak idején, és a műhelyben a síkköszörű mellett, amelyikhez nagy munkadarab esetén negyedóráig hozzá sem kell nyúlni, a gépkezelő olvasta. Volt ideje, nyugodtan olvashatott újságot, vagy amit szeret, és ez az ember az Élet és Irodalmat is olvasta, amelyikben benne volt mint Vízipók. Azok között, akiket saját nevén neveztem, volt, aki jót nevetett rajta, volt, aki föl akart jelenteni. Egy hátrányos helyzetű, értelmileg visszamaradott gyerek, aki segédmunkásként dolgozott, az meg nem értett semmit az egészből. Azóta azt gondolom, soha senkit még egyszer a nevén nem nevezek, és igyekszem úgy megcsavarni a történetet, hogy ne ismerjen senki magára. Később nem voltak ilyen problémáim, a kollegáim tudták, hogy áruló van köztük. És azt is tudták, hogy most már senkit nem figurázok ki, és nem nevezem a nevén. Még később talán egy büszkék is volta rám, valaki közülük újságokba ír, és a prolikról. Mai napig jó kapcsolatom egykori munkatársaimmal, néha összejövünk, bográcsozunk, és ha sikerül, egy kicsit be is rúgunk.

A kezdetektől, az első könyveitől kezdve olyan novellákat ír, amelyek enyhén szólva szúrhatták a mindenkori hatalom szemét. Nem fogták meg a grabancát, hogy mit csinál?

Nem voltak ilyen gondjaim. Szégyen, de a Népszabadságban Kádár idején egyszer sem jelentem meg, azóta viszont igen. Így is lehet ellehetetleníteni írókat, hogy bizonyos helyeken nem jelenhetnek meg. Pedig az egy pártlap volt, én párttag voltam, munkás. Minden esélyem meglett volna, hogy a Népszabadságban közöljenek, de nem fordult elő.

Azt mondják magáról, hogy ön a megszomorítottak és megalázottak írója, Esterházy Péter azt írta: "akik nem tudnak beszélni, azok helyett annak kell beszélni, aki tud". Nem hiszem, hogy evidencia, hogy egy gyári környezetben felnőtt író feltétlenül rendelkezzen efféle szociális érzékenységgel. Ez honnan származik?

Nem vagyok egy magasan képzett ember, nincs diplomám, mint említettem, gépésztechnikus a végzettségem, erre jutottam. Én nem tudok úgy leülni az íróasztal mellé, egy üres papír elé, hogy na most kitalálok valamit, meg nem is igazán áll jól. Mióta megvagyok, közösségekben éltem, kezdve az iskolától a középiskoláig, katona voltam, dolgoztam az NDK-ban, gyárban - állandóan emberek között. A nap nagy részét - nem háromszor nyolc órában kell elképzelni az életet, az utazás is sok időt vett el - az ember a gyári emberek között tölti. Készen kaptam tulajdonképpen a történeteket, alig kellett rajtuk alakítani, hogy legyen is belőle valami. Ez a közeg vesz körül a mai napig is, ezek az emberek. Engem különösebben nem tud felizgatni egy milliomos vagy egy királyfi, egy hercegnő - felsőosztályba tartozó ember - élete, bármennyire viszontagságos is.

1981-ben jelent meg az Ön első könyve, és '87-ig Ön még az MSZMP tagja volt. A párt mit szólt ehhez?

A párttal egyszer volt problémám, valaki azt találta ki, hogy engem a Szabad Európa futtatott be. Nem tudom, nem hallgattam soha a Szabad Európát annak idején, nekem egy Szokol rádióm volt, azon nem jött be. Lehet, hogy beolvasták, lehet, hogy nem. De nem volt ebből semmi különösebb problémám, miután tisztáztuk, hogy nekem a világon semmi kapcsolatom vele, azóta sincs, és most már Szabad Európa sincs...

Ön szociográfusként is működött, interjúkat készített különböző emberekkel. Kikkel készített interjúkat, mi volt ezeknek a tanulsága, és mennyit használt az írásaiban ezekből?

Van egy olyan sajátos, különös szokásom, hogy szeretek beszélgetni emberekkel. Számomra nincs érdekesebb, izgalmasabb dolog, mint egy másik ember élete, sorsa. Lehetőleg úgy, ahogy ő látja. Mindamellett türelmes hallgató vagyok, akiket azok az emberek szeretnek, akik egyébként nehezen szólalnak meg. Nem vágok a szavukba például, és többszöri beszélgetés után kialakul bennem róluk egy kép, ebből aztán vagy szociográfia lesz vagy novella, ha olyan súlyú.

A valódi szociográfusi interjúkból, anyaggyűjtésekből, beszélgetésekből mit használt? El lehet határolni konkrétan, hogy melyik novellájába mi került be?

Persze natúr állapotban nem lehet ezeket leírni, mert akkor azt kapnám, amit említettem. Nyilván vannak fikciók is az írásaimban. Számomra az élő ember modell, mint a szobrásznak, van olyan modell, akiből David lesz. Én teszek hozzá úgy valamit, hogy abból valóban novella legyen vagy szociográfia, vagy pedig úgy rövidítem, toldok hozzá, hogy súlya legyen.

Honnan hozta ezt az érzékenységet, odafigyelést, kitől tanulta?

Lehet, hogy családi vonás. A legkisebb gyerek vagyok, hárman vagyunk testvérek, és általában egy ilyen családban a legkisebb gyereknek hallgass a neve. Ha tetszett, ha nem... Egyébként nem tudom, alkati kérdés bizonyára, pszichológusok meg genetikusok tudnának mélyenszántóan analizálni, de nem szoktam ezen gondolkodni.

Kik azok az írók, művészek, akik meghatározták, kijelölték az Ön útját? Kiknek a könyvei fontosak az Ön számára?

Sokan. Olvasmányélményeim: az orosz klasszikusok szinte mindegyike, Dosztojevszkij, Gogol, Gorkij, de egyébként a mai orosz próza is nagyon jó, és érdekel. Nemcsak Venyegyikt Jerofejevre gondolok (már meghalt), hanem Viktor Jerofejevre is, de Popovot is szeretem. De a németektől Thomas Mannt, Günter Grasst, aztán tovább: Hemingwayt. Ma is sokat olvasok. Van, amit többször is, például Rejtő Jenőt. Az egyik kedvencem. Amikor kórházban voltam, és eléggé lepusztult állapotban kerültem ki onnan, elkezdtem Rejtőt olvasni, és teljesen magamhoz tértem.

Kik voltak azok a barátok, szerkesztők, akik segítették Önt a pályáján?

Az említett Száraz György az Élet és Irodalomnál, aztán Kenedi János barátom, aki a Profilt szerkesztette. Csalog Zsolt is jóbarátom volt, elég ritkán találkoztunk, én gyakran kerestem, de ő soha nem volt otthon. Kicsit átformáltak mindannyian, az biztos, a gondolkodásmódomat illetően. A végén már annyira, hogy a Szabad Demokraták Szövetségének (vagy akkor még hálózatnak) a holdudvarába tartozónak éreztem magam. Ez elmúlt. Említettem, hogy '88-ban - pont jókor - léptem ki a pártból, volt egy beszélgetésünk egy nagyon nagy tudású irodalmárral (engedjék meg, hogy ne nevezzem meg), aki úgymond felnyitotta a szememet, és akkor azt mondtam, most már elegem van mindenből, és kiléptem. Egyébként én akkor léptem ki, amikor a Martonyi János belépett. Ilyen az élet.

Olvastam egy interjújában, hogy Kenedi János azt mondta Önnek, hajlamos romantikus végkifejleteket gyártani...

Igen, érzelgősek voltak emitt-amott a zárások. De nem jellemző ez rám, az életben főleg, maximum kérdőjellel... A romantikát mint stílust sem szeretem.

Önt a szakma és a nagyközönség is a kortárs irodalom egyik legjelentősebb írójának tartja, egy olyan embernek, aki szociálisan és morálisan is érzékeny író ember, az egész életműve ilyen szempontból is szép egység. Az Ön nevét azonban máshonnan is lehet ismerni. Történt Önnel valami, ami az egész életére kihatással van. Hogyan befolyásolta ez (a III/III-asoknál dolgozott) az Ön írói munkásságát akkor, amikor ez titkolt volt, és azután, hogy kiderült?

Most mondhatnám - könnyű lenne azt mondanom -, hogy anyaggyűjtés céljából álltam be a III/III-asok szolgálatába, de nem így volt, nem lenne igaz. Vannak az ember életében olyan történések, amelyekkel az illetőt meg lehet fogni, csúnya szó, de meg lehet zsarolni. Így keveredtem '78-ban a szolgálathoz, azt is mondhatnám, hogy gyógyszerek hatása alatt, mert épp influenzás voltam. Van, aki ezzel védekezett, Tocsik Mártára gondolok egyébként. De ahogy neki nem hitte el senki, úgy nekem sem hinnék el, hogy gyógyszertől ilyen hülyeségeket lehet csinálni. Ez volt az a folt, és azóta is rajtam van a bélyeg. De elárulhatom azt is, hogy a rendszerváltozáskor már nem dolgoztam, egyszerűen abbahagytam, amikor megesett az említett beszélgetés a nagy tekintélyű irodalmárral, aki olyasmiket mondott, amiktől leesett az állam, azonnal beszüntettem ezt a tevékenységet. És nem történt semmi. Az, hogy csak évek múlva vallottuk be nyilvánosan Kenedi Jánossal (őrá állítottak rá, hogy járjak utána, persze aztán úgysem jártam hozzá). A rendőrség után mindig ő olvasta először az írásaimat, de ahogy az én leveimet, az övét is felbontották. Ez volt. Emlékeim szerint a működésem alatt - miután többnyire irodalomról beszélgettünk - vigyáztam arra, hogy ne kelljen mindent jelenteni. Miután azt is tudtam, hogy engem is ellenőriznek, vagyis más meg engem figyel, hamisan nem jelenthettem. Egy régi taktikát alkalmaztam, nem szeretek hazudni, csak ha nagyon muszáj, viszont amit nem akarok elmondani, azt elhallgatom. Mint a politikusok. Aztán amikor bevallottam, levélben megírtam Jánosnak, a célszemélynek, ő válaszolt, és mindkét levelet közzétettük az Élet és Irodalomban (az ő javaslatára). Aztán volt egy féléves, Egy levélváltásról címen futó sorozata az ÉS-nek, amiben különböző aspektusokból taglalták a hozzászólók. Volt, aki elítélt, volt, aki nem. A végeredmény nem mindig konkrét. Egy jó ideig nem írtam, nem tudtam. Ismert mondat, hogy Auschwitz után nem lehet verset írni, úgy voltam én is vele, hogy ezután nem lehet már írni. Aztán különböző helyekről kaptam biztatásokat, hogy csak úgy élem túl az egészet, ha igen.

Egy interjújában úgy fogalmazott: "Csak akkor érzem jól magam, ha írok, mert akkor nem gondolok másra." Ez a mondat arra az időre érvényes, amikor már köztudott volt az Ön múltja, vagy előtte is így érezte? Amikor még homály fedte, befolyásolta-e az Ön munkáit bármilyen formában ez a teher, hogy valamit el kellett hallgatnia, el kellett fojtania?

Nem ilyen egyszerű. Úgy épült fel, hogy a társaságban soha nem tudja az ember, hogy rajta kívül ki még a besúgó, mint ahogy volt is. Tudok egy Kámzsa fedőnevű úrról, aki ma is elég magas pozíciót tölt be, tudom, ki volt az Egérke, tudom, ki volt a Madár. Nagy emberek, nem olyanok, mint én, nemcsak magasságra, hanem hatalomban is.

Egyébként volt egy aránylag hosszú hallgatás a pályámon. '81-ben jelent meg az első kötetem, és '89-ben a második. Ugyanis arra taktikáztam, ha nem leszek író, ha nem akarnék író lenni, akkor ezt az egészet nem kell csinálni. Ezért van az életpályán a 7-8 éves kihagyás. Aztán Száraz György addig rugdosott... Hetente kétszer írt nekem kettétépett fecniken, többet tesznek ki talán, mint az egész életművem. Néha nekiülök, és olvasom, azt írta, ne foglalkozz szociográfiával, mert az ingovány.

Hogy vélekedik arról, akár író, akár mint magánember, hogy rendkívül sok emberről így-úgy-amúgy kiderült, hogy a titkosszolgálat valamely részlegekben szolgálatot teljesített különböző pozíciókban, viszont nem vertél el rajta annyira a port, mint magán?

Csak azt tudom ismételni, amit a 168 órában elmondtam. Annak idején megjelent egy cikk, mikor Stadler lebukott, az akkori Kurir című újságban hozták nyilvánosságra. A cikk címe az volt, hogy Parasztáldozat. Mint a sakkban. Én is annak érzem magam ebben az ügyben, én voltam egyedül feláldozható, semmilyen rangom nem volt.

Nem lehet, hogy a véletlennek is szerepe volt abban, hogy Önt az elsők között leplezték le? Amikor be lehetett menni a hivatalba, ki lehetett kérni az anyagokat, Berkovits György az elsők között kérte ki a rá vonatkozó iratokat...

Nem tudom, én is bemehetnék, elkérhetném az anyagomat. Gondolom, a legvastagabb dosszié, de engem őszintén szólva nem érdekel. Én tudom, hogy mit írtam. Kenedi szerint vannak a jelentések között olyanok, amiket nem lehet nekem tulajdonítani, de egyszerűen belerakták. Nem tudom.

A litera.hu-n olvasható egy filmregény az Öntől, Az áruló címmel, azt is tudjuk, hogy a tavalyi könyvhétre regény formában feldolgozta a történetet, meg is jelenik majd a Magvető Kiadónál. Nem fél, hogy túlságosan kiteszi a személyes életét közszemlére?

Nem fogom a személyes életemet kitenni a placcra. Végül is nem a személyem a fontos. Ez egy regény lesz, amelynek fontos eleme az ügynökügy, de nem én, nem csak én személy szerint. Azért annyira érdekes figura nem vagyok. Hanem az a világ, az a korszak, ahol ilyenek léteztek, az az érdekes. Most is sokan mondják, ha erről is tudod, arról is tudod, miért nem írod meg. Nem mondok neveket, mert nem a nevek a fontosak, hanem az eljárás, ahogyan annak idején ezeket a dolgokat csinálták.

Az Ön novellásköteteiben is megjelentek olyan írások, amelyekben - a kritika számára megdöbbentő módon - a személyes életéről ír. A további köteteinek erőteljesebb vonása lesz ez a személyesség?

Valószínű, erőteljesebb lesz benne a személyes jelleg, de az kevés lenne például egy jó regényhez, más szálak is kellenek bele.

Mikorra várhatjuk a regényt?

Tavaly azért nem akartam megcsinálni, mert Esterházy Péter megelőzött, és ugyanabban az évben a két könyvet kihozni a könyvhétre ugyanarról: abszurd dolog lett volna.

Születik másik munka is, vagy ez elég, hogy feldolgozza, ami történt?

Félig, az emlékirataimban majd megírom. Mindig is szándékomban volt, hogy írok erről, elég érdekes sztori volt.

Bűnbánat, vezeklés?

Vezeklés, igen, de Veres Péternek volt egy érdekes mondása, hogy amit jóvá kell tenni, az jóvátehetetlen. Ezt úgy fordítottam le Kenedi János esetében, hogy amit meg kell bocsátani, az megbocsáthatatlan.

Olvastam egy interjújában, hogy ma is bármikor előfordulhat ilyen. Mit gondol most erről?

Igen, a titkosszolgálatnak, mióta világ a világ, ez volt a módszere, hálózatot kell kiépíteni. Hálózathoz pedig emberek kellenek, beszélni vagy jelenteni.

Ha azt mondjuk, hogy nem megbocsátható, akkor hogyan lehet élni vele?

Nehezen. De élek.

Az ön személyes életében milyen helyet foglal az írás, a napjaiban, a lelkében? Mennyire fontos?

Nem különösebben fontos, időtöltés, elfoglaltság. Nem tudnék mit csinálni egész nap, ha nem lenne, mert most már gyárban sem dolgozom, van egy kertem, oda néha kijárok délelőtt kertészkedni. Valahogy most ebben próbálom kiélni magam. Valamit vesztett a vonzerejéből, mióta kipattant, mert nekem az irodalom és ez az ügy együtt jelentkezett, mindig együtt van. Ha nem írom meg azt a nyomorult szociográfiát az NDK-sokról, és nem nyerem meg az első díjat, akkor nem kerülök ebbe a helyzetbe. Nem lettek volna Kenedi meg az ismerősök, nem kerültem volna be a szamizdatba, és a kutya sem törődött volna velem. Most meg egy tömeg kénytelen engem hallgatni, hogy vartyogom ezeket a szörnyűségeket...

Maga már eljutott odáig, hogy meg tudja mondani, mi a helyes válasz egy ilyen kényszerhelyzetben?

Ennek az egésznek van egy szépséghibája, én nem vagyok miniszterelnök. Levelező nyugdíjas vagyok, akivel már leveleztek. Ez az első és talán legnagyobb különbség. A másik meg az, hogy mi Kenedi Jánossal eldöntöttük, hogy nyilvánosságra hozzuk, hogy elejét vegyük a találgatásoknak, hogy ki kicsoda. Én például nem tudtam, hogy ő is érdekelt, beszívta az elhárítási részleg. Ez más volt, mint a III/III-as. De vannak olyanok, akik a mai napig nem tették meg ezt a lépést: például a D5-ös, aki nem más, mint egy ismert ember, és már meghalt.

(eredeti: http://www.litera.hu/terepjaro/kerdezfelel/12928.html)